Bármennyire is veszélyesnek tűnik a cápa torpedóhoz hasonlatos, karcsú teste, a valóságban sokféle hallal szemben tehetetlennek bizonyul. A szirtlakók szélsebesen eltűnnek a repedésekben, mihelyst felismerik a feléjük száguldó cápát. Kisebb nyílttengeri halak éles fordulatokat véve cselezik ki a sebesen támadó ellenséget. Vagy rajvonalba rendeződnek, és veszély esetén villámgyorsan ide-oda cikázva zavarják meg támadójukat. Egyes halrajok hébe-hóba ahhoz a módszerhez folyamodnak, hogy kb. egy 10 méteres átmérőjű gömbformát képeznek ellenfelük körül, amely a cápa minden uszonycsapását követi. Mindennek ellensúlyozására a cápák, főképpen a szirtcápák előszeretettel vadásznak az éjjeli órákban. Egy-egy szirt meredélyét követve olyan sebesen törnek fel a tengerből, hogy csakúgy pezseg tőlük a víz. Így próbálják elérni, hogy zsákmányhalak ne menekülhessenek a szirt repedéseibe, hanem maradjanak a nyílt vízben, ahol elkaphatják őket. Pörölyfejű- és tüskés cápák gyakran százával, vagy akár ezrével szövetkeznek egymással, hogy a tonhalakhoz és delfinekhez hasonlóan szabályos katlancsatát vívjanak kisebb halak rajai ellen.
Mindezek energiaigényes vállalkozások, amelyek azonban korántsem kecsegtetnek mindig sikerrel. Ezért a cápák, kivált ha már régóta nem jutottak táplálékhoz, gyakran választanak szükségmegoldást: beteg, vagy sérült halak után próbálnak kutatni, amelyek könnyű zsákmányt ígérnek. A cápák tehát elsősorban potyázni szeretnek.