Vérgőzös állapotban a cápák falánksága az őrjöngésig is fokozódhat. Egyszer egy búvárfilmes csapat szándékosan idézte elő ezt az állapotot. Egy biztonságos ketrecből kinyúlva több nagy döglött, de még vérző halat helyeztek el maguk körül csalétekül. Az első cápa támadó és táplálkozó mozdulatai számos fajtársat csalogattak a helyszínre. Legalább húsz cápa nyüzsgött a forgatagban, korbácsolta fel a vizet, és harapott bele mindenbe, ami vérzett. A kusza kavargásban kölcsönösen igyekeztek elcsípni egymás orra elől a falatot, rángatták a ketrecrács rúdjait, szétszaggatták az elektromos kábelekre, és tönkretették a víz alatti fényszórókat, nem kímélve még a hajócsavart sem. Ezt az állapotot nevezzük „feeding frenzy”-nek, vagyis zabálási őrületnek, más szóval vérszomjnak. A táplálék féltése egymástól olyan izgalmi állapotba hozza a cápákat, hogy támadókedvük az őrjöngésig fokozódik.
S vajon eközben egymásra is támadnak a cápák? A válasz igen, meg nem is. Nem, mert sok cápafaj génjeibe beleépült a fajtárssal szembeni gátlás. Igen, ha olyan cápaevő fajról van szó, mint a szélesszájú szürkecápa, vagy a magányosan vándorló fehércápa. Igen a válasz akkor is, ha az őrjöngő szörnyetegek egyikét a hajócsavar, vagy egy korallzátony felsérti, és vérzik. Ebben az esetben a többiek egy pillanat alatt felfelják.