A vizek életében a halak jelenléte rendkívül fontos. Élettevékenységeik folytán a vízi ökoszisztémákban eltérő anyagforgalmi utak jönnek létre, ezáltal meghatározni, vagy befolyásolni képesek élőhelyük jellemzőit. Tehát míg egy adott víztér bizonyos tulajdonságai (földrajzi fekvés, fizikai, kémiai tulajdonságok, stb.) meghatározzák a halfaunát minőségi és mennyiségi értelemben egyaránt, addiga halállomány szerkezete és mennyisége alapvetően befolyásolja mind a természetes, mind a mesterséges vízterek környezeti állapotát (top down szabályozás). Hatásuk egyrészt az adott víztér halpopulációinak tömegviszonyaitól, másrészt a különböző halfajokhoz tartozó populációk egymáshoz viszonyított arányától függ.

A természetes vizekben az élőhelyi adottságok nagymértékű romlása miatt, a szaporodási területek beszűkülésével, nagymértékben csökkent a halállományok természetes szaporodási lehetősége. A kedvezőtlen változásokhoz hozzájárul az adventív fajok elterjedése, amelyek táplálék- és élőhelyi konkurenciájukkal szintén háttérbe szorítják az őshonos fajokat. Az új fajok benépesülésével jelentősen módosulhat a halfauna és az eredetitől eltérő élőhely alakul ki.

Mára rendkívül fontos a természetes víztereken a hasznosítási formák integrációja, amiben kiemelt szerepet kell kapnia a halgazdálkodásnak és a természetvédelemnek a vízterek jó ökológiai állapotának fenntartása érdekében.

A természetes vízi halállományok fenntartása érdekében mára elengedhetetlen bizonyos fajok okszerű telepítése. Fontos azonban, hogy a telepített halfajoknak, azok arányának illeszkednie kell az ott honos állományszerkezethez. A telepítések önmagukban azonban nem jelenthetnek elegendő megoldást a halállományok fenntartására. Fontos felismerni az ok-okozati összefüggéseket. A jelenlegi igen rossz állapotot alapvetően nem a túlhasználat, hanem a megfelelő élőhelyi adottságok megszűnte okozza. Emiatt kiemelt jelentőségű és a jelenleginél jóval nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a vízi- és az ezzel összefüggésben álló vizesélőhelyek helyreállításának, környezeti adottságaik javításának. A vízi ökoszisztéma fenntartása érdekében azonban nem csak a halállományok mennyiségét kell figyelembe venni, igen fontos, hogy a fennmaradjon az adott víztérre jellemző fajok együttese. A természetvédelem erre a problémára próbál megoldást találni a veszélyeztetett fajok védelmével, valamint az élőhelyek védelmével. Ez utóbbi fontosságát újra hangsúlyozni kell, hiszen a halközösségek védelmét kizárólag az élőhelyek megóvásával, alapvetően az ívóhelyek kiterjedésének, változatosságának növelésével lehet megnyugtatóan kezelni.

A hazai természetvédelmi jogszabályok közül legfontosabbként kell kiemelni az 1996. évi LIII. törvényt a "természet védelméről". A 13/2001. (V. 9.) KöM rendelet "a védett és a fokozottan védett növény- és állatfajokról, a fokozottan védett barlangok köréről, valamint az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok közzétételéről" tételesen sorolja fel a védett és fokozottan védett halfajokat, megadja természetvédelmi eszmei értéküket. A hazai jogszabályok mellett nemzetközi előírások is érvényben vannak Magyarországon. Ezek közül a halak szempontjából legfontosabbak az 1990/7. Nemzetközi Szerződés az ún. Berni Egyezmény, amelynek célkitűzése, hogy megvédje a vadon élő növényeket, állatokat és azok természetes élőhelyeit. A 2003. évi XXXII. törvényben ratifikált „A veszélyeztetett vadon élő állat- és növényfajok nemzetközi kereskedelméről” szóló Washingtoni egyezmény. „A természetes élőhelyek és vadon élő növény- és állatvilág megőrzéséről” szóló 92/43/ Európa Tanácsi Irányelv, az ún. Élőhelyvédelmi Irányelv (1. táblázat). A táblázatban – bár nem természetvédelmi, hanem halászati jogszabályok alapján – feltüntettük a fogási tilalmi időket, valamint a legkisebb kifogható méretet, mivel úgy véljük, hogy ez, legalábbis bizonyos esetekben összhangban van a védelmi célokkal.

1. táblázat

Az emberi beavatkozások legkorábbi nyomai a rézkorból valók. Jelentősebb tájátalakítással kb. az V. századtól kezdődően lehet számolni, emlékei a vízelvezető-védelmi funkciót ellátó árkok, sáncok, győrök, valamint a szintén több funkciós cégék.

A Kárpát-medencében a halászati tevékenységre utaló nyomokat már a honfoglalás előtti időkből is találunk. A halászat a honfoglaló magyarok számára azonban jóval többet jelentett egyszerű halfogási tevékenységnél. A kor embere a természeti erőforrások felerősítésével, a mainál valószínűleg lényegesen kedvezőbb hatásfokkal fordította saját hasznára a vízjárta területeket, vagyis kis ráfordítással a természeti erőforrások csökkentése nélkül állította elő javait. A folyó völgyekben az ártéren található elhagyott medreket összekapcsolta a terület szemisztatikus, illetve efemer víztereivel, egységes vízrendszert hozva ezzel létre. A gazdálkodás alapját az évenkénti árvizek szolgáltatták, amelyek a folyót kísérő természetes magaspartokon - övzátonyokon - keresztül képzett átvágásokon ún. fokon keresztül öntötte el a mélyebb fekvésű területeket, illetve ezeken keresztül jutott vissza az anyamederbe. Mivel az árasztás alulról történt, a hordalék jelentős része már a fokoknál lerakódott, amit rendszeres kotrással tartottak karban. A vízszabályozás így nem az árvíz gyors levezetésével, hanem annak szabályozott szétterítésével történt. A haszonvételek széleskörűek voltak, aminek csak egyik része volt a halászat, de magukba foglalták az állattartás, a növénytermesztés és a gyümölcs termesztést is. Ezt a komplex haszonvételi rendszert ártéri-, vagy fokgazdálkodásnak nevezzük. Az ártéri gazdálkodás a XV-XVI. században indult hanyatlásnak, melynek első mozzanatai a fokok, csatornák eltömődése volt. Érdekesség, hogy a Kárpát-medence nagy részén csak ettől az időszaktól beszélhetünk a folyók által meghatározott területek nagymértékű elmocsarasodásáról. A viszonylag gyors változások valószínűsíthetően legfontosabb okai a demográfiai oldal mellett az ártéri erdők területi arányának nagymértékű csökkenése, valamint a vízi malmok megjelenésével megszaporodó mesterséges gátak voltak.

A Magyarországi vízterek halbősége azonban nem a fok rendszer összeomlásával, hanem a XIX. századi folyam szabályozások következtében szűnt meg. A szabályozások hatására mind az ívó helyek, mind a táplálkozó helyek kiterjedése drasztikusan csökkent, tulajdonképpen a gátak közötti területekre szorult vissza. A szabályozások után már néhány évvel jelentősen csökkent nagyobb vizeink mentén is a halászbokrok száma.

Mára a természetesvízi halgazdálkodás a természetes vízterek környezeti állapotának romlása, ezzel összefüggésben a halbőség megszűnése, valamint a vizek újabb típusú hasznosítási igénye (horgászat, turizmus) következtében hanyatló. Az egyedülállóan gazdag magyar halászati kultúra fokozatosan eltűnik. A természetes vizekre elsősorban jellemző kisszerszámos halászat a megfelelő halállomány utánpótlás nehézsége (vízminőségi probléma, ívóhelyek megszűnte) miatt egyre nehezebben végezhető gazdaságosan. A biodiverzitás csökkenése pedig épp a természetes vízi halászat előnyétől, a fajgazdag választéktól fosztja meg a gazdálkodót. Ráadásul a mai piaci igények nem kedveznek a kisebb mennyiségű, változatos terméket kínáló halászoknak.

A hazai halgazdálkodás másik, igen nagy hagyományokkal rendelkező ága a halastavi gazdálkodás. A tógazdasági haltermelés feltételeinek kialakítása, hasonlóan a többi állattenyésztési ágazathoz, elsősorban a termelés biztonságosabbá tétele érdekében történt. Az első halastavakat a XV. században hozták létre Bajorország, Szászország, valamint Csehország területén. Magyarországon is már a korai időkből vannak emlékek – elsősorban az apátsági területeken – halastavak létéről. Ezek mellett a vízfolyások mentén kialakított „halasok” jelentik a tervszerű tógazdálkodás kiinduló pontjait. A XIX. század végétől a természettudományos ismeretek rendkívüli mértékű bővülése teremtette meg az alapját a korszerű tógazdálkodásnak, amely egyúttal a jelenleg is gyakorlatban lévő tógazdasági technológia alapjait jelenti. A XX. században a mezőgazdaság gépesítése a tógazdálkodást is elérte, azonban ez, és a nagyüzemi jellegű termelés – épp a halászati ágazat jellegéből adódóan – soha nem érte el a többi ágazatra jellemző szintet. A tógazdálkodás a mai napig követi a „bölcs hasznosítás” elvét, vagyis a termelés volumenének és biztonságának növelése mindig csak az adott természeti rendszerbe illeszkedve a természeti erőforrások fel- és nem kihasználásán alapul oly módon, hogy a termelés során a természeti erőforrások újra termelődnek. Így a tógazdasági haltermelés a fenntartható mezőgazdasági haszonvétel tipikus példája. Ez a tény alapvető sajátsága a jelenkori tógazdálkodásnak.

A halastavi haltermelés során a tógazdasági munkaműveleteknek köszönhetően a természetestől meghatározott elemekben eltérő, ún. halastvai ökoszisztéma jön létre. Ennek jellemzője a mesterségesen magasan tartott trofitási szint oly módon, hogy a bevitt tápanyag jelentős része a céltermékként előállított hallal a rendszerből kivételre kerül. Emiatt ez a rendszer a természetes vízi rendszerekkel ellentétben ökológiai szempontból kvázi egyensúlyi állapotban van. Fontos sajátja a halastavi rendszereknek a planktonikus élet túlsúlya, amely a könnyen felvehető oldott tápanyagokra épül. Ezt az állapotot maga a megfelelő nagyságú halállomány tartja fenn, a mesterséges beavatkozások (pl. tókaszálás, trágyázás) csak ennek alapfeltételeit teremtik meg. Jól jelzi ezt az a tény, hogy megfelelő nagyságú ponty népesítő anyag kihelyezése nélkül a feltöltött tavakban három-négy év elegendő homogén nádas-, vagy bokorfüzes társulások kialakulásához. A fokozott tápanyag bevitel következtében a halastavak a természetesnél nagyobb mennyiségű élőlényt képesek eltartani. Szintén a természetes állóvizektől eltérő sajátsága a halastavaknak az éves lecsapolások, feltöltések rendje, mivel ezek egyrészt minden évben rendszeresen bekövetkeznek, másrészt a halászatok időbeli eltéréseinek köszönhetően a különböző állapotok (száraz, tocsogós, nyílt vizes) viszonylag kis területen azonos időben, ráadásul hosszabb ideig fennállnak, így rendkívül gazdag élőhelykomplex alakul ki.